Többször jártunk már Erdélyben és azon belül Székelyföldön is, de régen terveztük, hogy elmegyünk a Madarasi Hargitára síelni valamelyik télen. Amikor elkezdtük tervezni az utat, még nem sejtettük, hogy ekkora hideg és ennyi sok hó lesz, de nem futamodtunk meg, nekiindultunk egy szép hajnalon Budapestről úgy, hogy a ködtől még az orrunkig is alig láttunk az autópályán.

Kolozsváron álltunk meg először egy kis városnézésre, ahol már ragyogóan sütött a nap. Igazi nagyvárosi hétköznapi forgalom volt a főtéren, ahol Mátyás királyunk büszke lovas szobra áll, immár helyreállított állapotban a 2011. április 2-a óta. Fadrusz János  által készített Mátyás emlékművet nagy ünnepségek közepette 1902. október 12-én avatták fel József főherceg jelenlétében, aki vaskorona renddel tüntette ki a szobrászt és a várostól pedig díszpolgári címet, az egyetemtől doktori címet kapott.

Később évtizedeken keresztül a  románok és magyarok közötti nemzeti–etnikai gyűlölet és harc szimbolikus tárgya volt, de mára végre helyreállt a nyugalom ez ügyben.

A szoborcsoport története részletesen itt található: Mátyás király emlékmű 

Többször körbejártuk a teret, mire végre felfedeztük, hogy nyitva van a templom is, hát bementünk.

A Szent Mihály templom, amely Erdély második legnagyobb temploma, monumentális gótikus belső terével szintén nagy hatással volt ránk.

A Szent Mihály templom

Egy helyes kis kávézóban felmelegedtünk. kellemes meglepetés volt a régi emlékeink után, hogy a mára már nagyon is kisebbségben maradt magyarság ellenére kedvesen és szolgálatkészen segítenek, útba igazítanak mindenhol.

Rövid időnk maradt itt még - tovább kell sietnünk Székelyföldre - ezért felsétáltunk egy kicsit a Házsongárdi temetőbe is, ahol az óriási hó miatt csak keveset tudtunk bóklászni.

Házsongárdi temető

Visszanavigáltuk magunkat az immár 50 km hosszú autópályára. Megjegyzem 4 évvel ezelőtti útviszonyokhoz képest hatalmasat változott a helyzet sok helyen a magyar útviszonyokat is megszégyenítő módon.

Nem túl késő, bár sötét este volt, mire Ivóba érkeztünk. Ivó Fantasztikusan szép, új kétszintes faház szálláshelyünk rövid idő alatt bemelegedett és amíg a fiúk a kandallót is befűtötték, mi lányok elkészítettük "Gasztrotúránk" első pompás vacsoráját.

Hihetetlenül jó a házikó hőszigetelése - reggelre a radiátorok ugyan kihűltek, de a házban még mindig 20 fok meleg volt.

Reggeli után nekiveselkedtünk a Madarasi Hargita csúcsának. Madarasi Hargita A tíz kilométeres út elején sorompó fogadott, amit 7 lej/autó díjért és a hóláncok felszerelése után felnyitottak. Csak úgy roskadoztak a fák az elmúlt napok óriási havazása alatt. Keskeny, egy autónyi út vezetett felfelé és minden rendben is volt, amíg nem találkoztunk a lefelé autózókkal, és a pótkocsis traktorral. Forgalmi szervezettség hiányában magunk próbáltuk megoldani a helyzetet azzal az igen vidám 20-30 fős fiatal csapattal, akik a Hóhányó Fesztiválra igyekeztek felfelé. Egy-két nekirugaszkodással, némi sikongatás és ordibálás, okoskodás és jó tanácsok mellett az autókat jobbra-balra tologatva, emelget szabaddá vált az út. Így ezt a kevéske távot alig egy óra alatt meg is tettük. Ilyenkor lehet morogni, mérgelődni, idegeskedni és aggódni az autókért, de mi jó kedvűek voltunk és már most elhatároztuk, hogy ez remek emlék lesz később.

Igen ám, de a csúcson viharos szél fújt és óriási köd volt, így gyorsan beültünk egy forralt borra, majd megnéztük a homályban a bátrabbakat, hogyan csúsznak a láthatatlan semmibe. A vidámság fokozódni látszott a fesztiválra érkezők pálinkás jókedvétől.

Végül a síléceket sem hagytuk szárazon, elindultunk az úton visszafelé síelve. Sajnos időnként kavicsos volt az út és engem zavartak az autók is, ezért hamar feladtam, de aki lecsúszott végig, élvezte ezt is.

Délután elsétáltunk a falucska templomához és a pisztrángos vendéglőbe megrendelni a későbbi vacsoránkat, de sajnos a pisztrángos halastó a rendkívül nagy hidegben befagyott, így maradtunk az otthoni harapnivalók mellett, amit igyekeztünk a helyi gasztronómia szerint készíteni, így ezen az estén töltött káposztát lakomáztunk. Majd legközelebb újra próbálkozunk a pisztránggal.

Másnap elkirándultunk a Zetelaki Víztározóhoz, ami a helyi lékhorgászok szerint 8-10 méter mély még most is, hogy leeresztették a vízszintjét. Így aztán rámerészkedtünk a hóval borított jégre és megnéztük, mit fogtak a horgászok.

Oroszhegyen Ambrus Levente pálinkáit kóstolgattuk, aki a régió legelismertebb pálinkakészítője, különleges ízvilágú gyümölcspárlatai rendre díjakat szereznek helyi, magyarországi és nemzetközi versenyeken is. Pálinkás jó hangulatban be is vásároltunk a bodza, ágyas szilva, és némi nőies áfonya és cigánymeggy pálinkákból. 

Éhesen érkeztünk Székelyudvarhelyre, ahol egy kisvendéglőben növendék csorba leveset és savanyított pacal levest ettünk. Mindkettő fantasztikus helyi specialitás, amit nem szabad kihagyni.

Székelyudvarhely határában, Szejkefürdőn a  Borvízoldalban meglátogattuk Orbán Balázs (1829-1890) síremlékét, aki a legnagyobb székely író, történész, etnográfus, publicista és közéleti személyiség  volt. Végrendelete szerint az egykori birtokán temették el. Sírja elé székelykapu-sort állítottak, amelyekből az utolsó kapu az övé volt. Halála előtt két évvel csináltatta. Ma már 14 kapuból álló út vezet sírjához, és talán évről évre újabbak nőnek ki a földből. Érdemes tehát újra és és újra idelátogatni.

A ma esti tarokkozás előtt kipróbáltuk a szaunát is. Remek volt, bár utána nem sikerült meghempergőzni a hóban, mert már keményre tömörödött, azért bedörzsöltük magunkat kicsit.

A wellnesst egy jókora erdélyi vacsora követte juhtúrós puliszkával. Degeszre ettük magunkat ismét.

A síelés lehetőségét nem adtuk fel teljesen, ezért újra próbálkoztunk a heggyel, köddel, szerpentinnel. Hasonlóan sikerült, de talán még hosszabbra nyúlt a feljutás és még kalandosabbra sikeredett.

Délután viszont ragyogóan kisütött a nap és elmentünk lovas szánkózni a hegyoldalba. A pálinka, a nap és magunk fergeteges jókedve harsány nótázásra késztette Mózest is, akiről később  megtudtuk, hogy remek zenész is. a lovak megizzadtak rendesen, mi pedig kipirultunk a hegyi levegőtől és a jófajta pálinkától.

Utolsó nap viszonylag korán hazaindultunk, mert hosszú az út 10-12 óra, vagy még több Budapestig.

Tordánál azért megálltunk egy fantasztikus csoda helyen. Parajdon már többször jártunk a sóbányában és az is felejthetetlen és óriási élmény volt, de ez a mostani kirándulás minden képzeletet felülmúlt.

A ma is létező sóbányát 1690-ben nyitották meg. Ferenc József idejében hatalmas sókitermelés folyt itt, de 1932-ben leállt a munka, ma már csak turisztikai látnivaló és gyógyhely a Tordai Sóbánya, amit 2011-ben fantasztikusan felújítottak és elképesztő látványt nyújt, valamint rengeteg időt el lehet benne tölteni különböző szórakozási lehetőségekkel: óriáskerék, biliárd, tekepálya, minigolf, asztalitenisz, színház, és csónakázó tó is van a gyógylétesítmény mellett. Beszéljenek a témáról a fotók: Tordai Sóbánya

Öt napot voltunk mindössze Székelyföldön és lustán, kényelmesen töltöttük az időnket tudván, hogy még jövünk erre többször is, mégis csodaszép, érdekes programokban volt részünk így is.

Személyes élményeim és turisztikai tapasztalataim alapján készséggel segítek hasonló programok összeállításában, szállásfoglalással, programajánlatokkal.

Málnási Csizmadia Éva

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.